Past!!!

Past!!!

Reggel szörnyen keltem. Ennyire iszonyatos ébredésben még nem volt részem. Talán hogy tudom hogy nem találkozhatom Torival a srácokkal és Ashtonnal. Kivettem a táskámból tiszta alsóneműt és az egyik pólót amit beraktam a gatya pedig maradt. Bevettem egy mentolos cukorkát azért a "tisztaság" kedvéért majd kibújtam azon az ablakon ahonnan érkeztem. Ahogy megéreztem a betont a lábam alatt megéreztem a virágok finom illatát minden gondom elszállt és csak az emlékeknek éltem.

Mosolyogva lépkedtem az egykori utcán és mindent újra magamba véstem. Éreztem ahogy a szívem öröm táncot jár hogy itt van akár csak amikor Ashton karjaiban tart.

Ahogy sétáltam elkezdtem először dúdolni majd ami jött belőlem és végül egy egész egy szerelmi dalba végződött majd amikor végeztem megálltam egy jól ismert épület előtt.

Mintha csak tegnap lett volna,

hogy egy részem voltál.
Valaha emelt fővel álltam,
s oly erős voltam.
A karjaid szorosan körülfontak,
minden olyan nagyszerű érzés volt,
összetörhetetlen-mit nem ronthat el semmi.
Most nem kapok levegőt,
még aludni sem tudok,nem
épp hogy élek..

Itt vagyok,még egyszer,újra
darabokra hulltam
nem tagadom, s nem is színlelem
csak épp azt gondoltam,hogy te vagy az igazi
mélyen belül megtörtem,
de akkor sem fogod látni a könnyeim,
azok mögött a smaragd zöld szemek mögött.

Elmondtam mindent,
megnyíltam, s beengedtelek.
Miattad éreztem jól magam
egyszer az életben.
Most minden,ami megmaradt
csak a színjáték-
így együtt, de belül összetörve.
Mert nem kapok levegőt,
még aludni sem tudok,nem
épp hogy élek

Itt vagyok,még egyszer,újra
darabokra hulltam
nem tagadom,s nem is színlelem
csak épp azt gondoltam,hogy te vagy az igazi
mélyen belül megtörtem,
de akkor sem fogod látni a könnyeim,
azok mögött a smaragd zöld szemek mögött.

Elnyelsz, aztán kiköpsz
magamat hibáztatom, amiért utállak
megöl, ahogy most nézlek
nem, nem fogok sírni előtted soha többé!

 Végig simítottam annak az épületnek a falait ahol apukám dolgozott és én annyiszor jártam ott.

Kislány koromban én a sok bácsi között akik nem voltak idősek de az én szememmel már azok voltak. Mindegyiket ismertem  a munkájukat és ők is ismertek engemet. Amikor apukám dolgozott az autókon és én nem akartam láb alatt lenni besegítettem neki adogattam a szerszámokat, igaz nem csináltam sok mindent de még is olyan büszke voltam magamra és amikor apukám arcán a mosoly kirajzolódott én voltam a világ legboldogabb kislánya.

Emlékszem ahogy kedvesen és lágyan megsimítja a hajamat majd rám mosolyog és megköszöni én meg szökdécselek tovább hol lehetne rám még szükség.

Imádtam azon a helyen lenni ahol festették le a kocsikat mert a festék illata mindig megnyugtatott és imádtam amikor azzal ijesztgettek hogy össze festenek. Volt ott olyan "bácsi" akit apával békásnak hívtunk mert mindig "békás " vizet ivott és mindig nevettünk rajta. Amikor apa elvitt engem a szalonba ahol a legújabb kocsik voltak meseországban éreztem magamat. Mindenkit mosollyal üdvözöltem amit viszonoztak is és apa körbe vezetett a kocsik között.

Mesélt róluk a fajtájukat melyiket szereti szerelni és melyikkel van sok makacs dolga azt én is megutáltam amiért nem fogadd szót az apukámnak.

Miután végeztünk a szalonba apa elvitt csócsó asztalhoz játszani ahol persze hogy én nyertem szinte mindig majd a játék után vett nekem mindig forrócsokit amit annyira imádtam hogy nem bántam volna ha haza hozza nekem.

A nap felénél bementem a barátnőmhöz aki persze már felnőtt volt és dolgozott de mindig szánt rám időt hogy játsszon velem vagy szórakoztunk. 

20 éveiben lehetett csak,én meg csak kis ovis/iskolás voltam és menőnek éreztem magamat hogy egy irodában ülhetek. A lábam lese ért a talajig amin sokat kuncogtam hogy le kellene szállnom hogy le érjen a lábam  a talajra.

A nap végén amikor apu végzett midig a kis főnökétől köszönt el utoljára ahol szint úgy imádtam lenni óriási asztal rengeteg papír amit legszívesebben össze festegettem volna rajzokkal de apu elmagyarázta hogy nem szabad és végül az irodai pörgős szék ahol én voltam a kis császár. 

Mindig szomorkodva mentem el apa munka helyéről de hamar mosolyogtam amikor apa mondta hogy holnap is megyek vele.

...

Ahogy iskolás lettem folyamatosan apu elkezdett maga csak járni így megfosztott engem az örömtől hogy vele lehetek. Anyához szoktam így járni a konyhára ahol szint úgy imádtam lenni hisz sosem voltam éhes.

Elsétáltam a nagy étteremhez ahol anya dolgozott és megálltam előtte.

Mindig kint kellett egy kis folyosón anyát megvárnom amíg beüti a kódot hogy ne szólaljon meg riasztó.

Mindig mosolyogva mentem be anyához és néztem körbe majd szemügyre vettem a készletet.

A fagylaltoktól kezdve a sok csoki kinyomót mindet végig kóstoltam. Ahogy anyu elkezdett főzni megérződtek az illatok és én mélyen beszívtam a kellemes illatot míg meg nem ütötte olyan szag amitől elfintorodtam amire anyu felnevetett. Lassan megérkeztek a többi szakács pincérek takarítók főnök. Mindig kimentem az adott pincérrel és segítettem elő készíteni az asztalokat és lopkodtam a kávé szemeket amiken csak mindig nevettek. A takarítónak is mindig segítettem amikben tudtam és egyszer egy német pár még adott is pénzt érte nem sokat de nekem még is rengeteget jelentett és az hogy megköszönik. A panzióba is átszoktam menni és ilyenkor megcsodáltam a nagy és különböző szobákat. A kedvenceim azok voltak ahol volt terasz és le lehetett nézni az udvarra.

A konyha mellett a folyosó túlsó oldalán az emeleten egy ilyen rajz terem volt. Nos igen oda is rengeteget jártam összefestettem amit lehetett és kipróbáltam mindent.

Amikor éppen unatkoztam elővettem a gyöngyeimet és mindenféléket főztem amiket mindig megcsodáltak és megdicsértek a kitartásomért ami szintúgy büszkeséggel töltött el. 

Ahogy az emlékek cikáztak az agyamban a könnyeim megeredtek. De nem fájdalmas sírás volt hanem öröm könnyek hogy ez mind én vagyok és ilyen az életem volt és remélem lesz.