Your ex- girlfriend and Y!!!

Your ex-girlfriend and You!!!

/Másnap...suliban/

 -Nagyon remélem hogy nem volt fölösleges az a sok gyakorlás. -döntöttem a fejemet Luke vállára.
-Hidd el hogy nem. -puszilt bele a hajamba és megszorította a kezemet.
A tanár szokás szerint szét ültetett minket. A kezem nagyon izzadt amikor megkaptam a lapot majd elkezdtem olvasni a feladatokat.
Elég hamar megoldottam őket és bíztam a tudásomban de nem mertem túl elszólni magamat.
-Rendben gyerekek remélem mindenki készült a tesztre és nem lesznek rossz jegyek. Ma még befogom őket hozni hogy megnézhessétek az eredményt. -szedte össze a tanár majd mikor épp mindenki vissza pakolt a helyére már a csengőt hallottuk hogy vége az órának.
/A tesztek megnézése után/
-Luke!!- sikítottam és egyenesen rá vetettem magamat és puszikkal halmoztam el amikor megkaptam a jegyemet. -Köszönöm köszönöm köszönöm. Imádlak. -szorítottam meg a nyakát.
-Cica gratulálok. Mondtam hogy sikerülni fog. -ölelt meg.
Tori már nem dicsekedhet ennyire jóval de csak egy váll rántással elintézte. Tipikus ő. :D
Lényegében egész napomat ez a jegy aranyozta be így elég tűrhető volt Tori pedig franciából és kémiából kapott jó jegyet.
Suli után rögtön Ash karjaiba vetetettem magamat és ugyan olyan boldog voltam mint amikor megkaptam. Neki is elég sokszor megköszöntem majd elindultunk először közösen majd én mentem vele a többiek pedig külön.
Noná hogy egész Irwin családnak beszámoltam róla és ők is osztoztak az örömömmel. Haha.
Még haza is mentem mindenki happy volt majd vissza Irwinékhez. Fárasztó ez a sok rohangálás.
-Hozol kérlek azt a banános turmixot. -néztem boci szemekkel.
-Kedvedért. -puszilt meg majd lebattyogott.
Épp a telefonommal szórakoztam amikor Ash telója is rezegni kezdett hogy hívják.
A kijelzőt megnézve láttam hogy Luke az.
-Ash, Luke keress telefonon. -kiabáltam le mire vissza jött a válasz hogy pillanat.
Mire halottam hogy Ash már jön fel addigra Luke letette és én pedig megláttam Ashton hátterét a telefonon.

Lefagyva bámultam a képernyőt ahol ex barátnőjével látható és nagyon boldogoknak tűntek. Könny szökött a szemembe majd Ash megrémült arccal nézett rám én pedig már nem bírtam vissza fojtani és zokogni kezdtem.
-Leah, kicsim... -tett felém egy lépést de én hátráltam.
Megtöröltem a szememet és közbe vágtam.
-Nem, felejts el Ashton. -néztem a szemébe pár pillanatig majd eldobva a telefonját futottam le a lépcsőn le a konyhába.
-Leah mi a baj? -halottam az aggódó kérdéseket de én vetettem egy elnéző pillantást és elrohantam egyenesen haza.
Nem, ez nem történhet meg. Ő még mindig az ex-ét szeretheti?
Nem is táplál irántam semmi olyan érzést amit én iránta? Szerelmet? Az ember azt hiszi, ura a helyzetnek, szépen, precízen ki van jelölve az útvonal, amit be fog járni. Aztán egy szép napon autókázik a sztrádán, és egyszer csak: bumm! Valaki belerohan hátulról. Az ilyesmit nem láthatjuk előre. Ilyenek az emberek is. Kiszámíthatatlanok. Hiába érezzük úgy, hogy valakit ismerünk, mint a tenyerünket, hiába vagyunk biztosak az érzéseiben, a reakcióiban, attól még okozhat meglepetést/fájdalmat. Rohadtul fáj. Lehet hogy egy értelmetlen tévedés de éppen lehet a kapcsolatunk vége is. Félek rettegek tőle hogy vége. Hogy a nem osztozhatok vele az örömömmel vagy fordítva sem a bánattal nem hallhatom édes nevetését és nem nézhetem gyönyörű szemeit ami mindig nyugalmat és biztonságot nyújtanak. Nem foghatom meg puha kezét hogy tudjam hogy ott van mellettem és nem csókolhatom nap mint nap mert már nem az enyém. 
Amilyen gyorsan csak bírtam futottam haza a könnyektől az utat nem láttam akár belém is hajthatott volna bármi. A testem remegett alig bírta a lábamat futásra kényszeríteni.
Felrohantam a szobámba megfogtam az elkészített táskámat és a jegyemet.
-Anya könyörgöm ne mond meg hogy hova mentem. Időre van szükségem. El kell innen mennem. -néztem anyára aki némán bólogatott.
-Nagyon vigyázz magadra és szeretünk. -ölelt át majd apa is és elindultam a hátsó kijárat felé.

Időre van szükségem hogy mindent áttudjak rendesen gondolni.
Vissza megyek arra a helyre ahol a gyerekkoromat megéltem.
A hangos, sűrű épületektől most vissza megyek egy csendesebb nyugodtabb helyre ahol én leszek és az emlékeim.
Felnéztem az óriási épületekre és beláttam hogy el kell innen menekülnöm egy időre.
Felszálltam a legközelebbi buszra ami jött és ablak mellett helyet foglaltam.Az ember azt gondolja, az idő az élet legfőbb sorvezetője, ám amikor számba veszi élete dolgait, rájön, hogy ez nem így van. Egyszerre megváltozik a fontossági sorrend, egyfajta érzelmi időrendben találja magát, ahol lényeges és lényegtelen a maga súlya szerinti helyre kerül.